Ma reggel el kellett mennem az egyik cimborámhoz, és ez a dolog teljesen kikészített. Ő ugyanis dohányzik, méghozzá bent a lakásban, így egy éppen leszokóban lévő számára a környezet maga a kénköves pokol. A lakásban akkor is érezhető a csábító dohány szag, ha épp nem ég cigi, ha meg ég, akkor kész is a kínszenvedés. De mint korábban írtam: nem fogom kerülni a kísértő helyzeteket, mert előbb vagy utóbb a kísértés úgyis utolér. Így bátran álltam a sarat, és nem gyújtottam rá. De ez most tényleg iszonyatosan nagy erőfeszítésbe tellett. Aztán délután hazamentem. Nem volt kellemes a délután sem. Nem tudom, hogy ez még a délelőtti aktív kísértés eredménye-e csupán, vagy azért van, mert már nagyon elvonási tüneteim vannak, de az egész délután a kellegycigivagymegdöglök érzés jegyében telt. Természetesen, mint ez várható is volt, se nem gyújtottam rá, se nem döglöttem meg. Ellenben egész délután ingerlékeny voltam, gyakorlatilag szikrára robbantam. Na de majd csak elmúlik ez az állapot is. Valahol azt olvastam, hogy a nikotinnak három hét kell míg kiürül a szervezetből, és ahogy egyre jobban ürül, úgy hiányzik egyre jobban a cigi, míg végül teljesen ki nem ürül, és utána kezdenek enyhülni az elvonási tünetek is. Ezek szerint – ha ennek lehet hinni – akkor három hét szenvedés garantált. No de sebaj. A leszokásért szenvedni kell… akárcsak a rászokásért. Az sem egyik napról a másikra ment, hanem hosszú hetek munkája keserves munkája volt anno, akkor miért lenne könnyebb a leszokás? Na de valahogy csak elment ez a nap is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése