2012.05.01. Kedd – 120. óra / 5. nap

Már nem fogom mindig írni, hogy reggeli kávé, meg egyebek. Csak akkor, ha az valamiért gondot okozott. De ma nem így volt. A reggel simán ment – eltekintve a vádlijaimat uralma alá hajtó izomláztól. Ez lesz az ötödik napom, és ettől tök jó a kedvem. Időközben a feleségem is a leszokás mellett döntött. De tényleg. Hogy szolidaritásból-e, vagy csak úgy, azt nem tudom. Mikor kérdeztem: „és te miért?”, akkor nem tudott rá választ adni. Neki ez lesz a harmadik napja. De mivel itt (most) nem ő a főszereplő, és én nem is élem át személyesen, közvetlenül az ő tüneteit, így ezt nem is részletezem a jövőben, csak max. megemlítem majd néha pár szóban, hogy bírja. Minden esetre jelenleg nekem tök jó, hogy ő is így döntött. Egyrészt, mert támogatva érzem magam, másrészt mert nem kell, szagoljam a cigijét… ma – bár az előzetes tervekben nem szerepelt a majális – csináltunk pár szendvicset, felpakoltunk pár pokrócot, tollas készletet, kártyát, és öcsémmel, párjával, pár hónapos babájukkal és a feleségemmel kimentünk a Tabánba. Ma ott koncert volt, de mi nyugit akartunk, így a színpadtól jó messze helyezkedtünk el. Leterítettük a két pokrócot és átadtuk magunk a szabadságnak és a napsütésnek. Ittunk sört, kicsit tollasoztunk, ittunk sört, kártyáztunk, ittunk sört, ettünk pár szendvicset, és ittunk sört. Így mára is megvolt az aktív elfoglaltság, hogy ne kelljen unatkozni. A sok sör viszont igencsak megkínzott. Délután már nagyon azt éreztem, hogy hanemkapokegycigitazonnalaszámbaakkormegölökvalakit, de végül se cigit nem szívtam, se vért nem ontottam. Bár piszok nehéz volt, de megálltam… mindkettőt. De így van jól. Azért sem fogom elkerülni a kísértéseket, mert azok elől nem menekülni kell, hanem le kell győzni őket. Bár azért cseppet sem kellemes az az érzés, amikor fojtogat a muszájrágyújtanomegystaubra érzés, de egy kis akaraterővel – inkább sokkal – túl lehet élni. Így aztán ha kissé kínlódva is, de lassacskán ez a nap is eltelt. Amúgy számítottam rá, hogy ha eddig nem, akkor ezután fog kínozni majd. Ahogy a szervezetből kezd ürülni a nikotin, úgy érezhető egyre inkább a fizikai elvonás, és akkor még a pszichikairól nem is beszéltem… jön majd az is. Na akkor lesz még csak igazán nehéz: fejben lefocizni önmagammal, hogy miért is van ez így most, ahogy. A fizikai elvonási tüneteket tapasztalatom szerint sokkal könnyebb kezelni, mint pszichikaiakét. Na de azt majd akkor, ha eljön… szóval kellemes volt a nap. Jó idő volt, jót piknikeltünk, jót söröztünk, jót játszottunk és mindeközben sokat, és jókat nevettünk. Aztán fél hat körül elindultunk haza, megvacsoráztunk, majd a siralmasan szánalmas TV-műsor kínálatból kiválasztottunk egyet a sok szar közül, és TV-t néztünk, míg el nem aludtunk. Persze közben többször is végighallgattam az asszonyt, miszerint rá épp most tört rá a cigizhetnék… de végül ő sem gyújtott rá ma sem…

2012.04.28. Szombat – 48. óra / 2. nap

Reggel… ébredés… mikor kinyitottam a szemem, és nagyjából magamhoz tértem – ez azt jelenti, hogy homályosan láttam, és fogalmam sem volt, melyik nemhez tartozom – fura érzésem volt. Konkrétan olyan érzés volt, mintha Dumbó ücsörögne a szegycsontomon. Nehezen kaptam levegőt. A cigi… az az átkozott cigi. De erős leszek, mint a Terminátor. Nagy-nagy nehézségek árán kibotorkáltam a konyhába. Csináltam egy kávét… na ezt most tényleg nem kellett volna. A második reggel teljesen meghazudtolta az elsőt. Most falkaparós volt, és nem sok hiányzott, hogy rágyújtsak. De nem tettem. A nap többi része nagyjából a reggeli idill jegyében telt. Egész nap idegbeteg voltam. Kb. egyetlen rossz pillantás felém elég volt ahhoz, hogy kivégzőosztag elé állítsak bárkit. Szegény feleségem… ma mindenért ő volt a hibás… közben meg folyamatosan cselekvési kényszerem van. Mindegy mit, csak csinálni kell valamit. Menjünk sétálni, menjünk sportolni, menjünk szexelni, menjünk akármit csinálni… vagy együnk valamit, vagy, vagy, vagy… szóval ez a nap pokoli volt, de valahogy csak eltelt, és végezetül ma sem gyújtottam rá. És nem öltem meg senkit. Na ezt fel is írom a jócselekedeteim közé…