2012.05.07. Hétfő – 264. óra / 11. nap

A délelőtt folyamán megint előbújt egy-két alkalommal a cigaretta utáni vágy. De már nem tart sokáig. Ez a tizenegyedik nap, már nincs olyan messze a három hét. Mert ugye írtam, ennyi idő kell, hogy a szervezetből kiürüljön a nikotin… délután viszont olyan helyzetbe kerültem, amit eddig iszonyúan nehezen viseltem el cigi nélkül. Meg kellett tennem a Budapest-Záhony távolságot vonattal (négy és fél óra dög unalom). Ugyebár a vonatokon már jó ideje tilos a dohányzás, és eddig ettől mindig iszonyú szenvedés volt a négy és fél órás vonatút. Általában a vonatról való leszállást követően zsinórban szívtam el vagy három szálat. Az utat pedig végigstresszeltem, amiért meg voltam fosztva a dohányzáshoz való állampolgári jogomtól. Mivel hellyel-közzel az ilyen vonat utak mindig pont ugyanolyan egyformán unalmasak, ez most egy nagyon jó összehasonlítási alap volt a cigizős és a nem cigizős állapotom terén. Hatalmas megelégedéssel konstatáltam, hogy sokkal nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban utaztam most, és nem is tűnt olyan hosszúnak a vonatút, mint amikor állandóan az járt a fejemben, mikor gyújthatok már végre rá egy cigire… vagy kettőre. Meglepett, hogy készülődéssel – és nem unatkozással – töltött délelőtt rám jött a cigizhetnék, ellenben egy unalmas vonatúton nem. De hát ez van, mindenesetre ez egy nagyon érdekes összehasonlítás volt… és itt megint rájöttem, hogy a cigi semmi extra pluszt nem ad az embernek. Azaz ad, de semmi jót nem. Ahelyett, hogy – úgymond – megnyugtatna, inkább állandóan csak idegesít, bestresszel. Miért? Tizenegy napja egyszer sem kellett idegeskednem azért, hogy „Jaj, úristen! Mindjárt elfogy a cigim, és nincs már nyitva semmi!”, és azért sem kellett türelmetlenkednem, hogy „Na mikor gyújthatok már végre egy szálra?”. Ez utóbbi ugye megeshet vonaton ülve a megérkezést várva, munkahelyen a szünetet várva, hivatalban egy jó hosszú várakozás közben, stb., stb.. Szóval az első eset – ajajelfogyakészletemmileszvelem – kimondottan be tud pánikoltatni egy aktív dohányost. A második eset pedig – főleg most, hogy már szinte sehol sem lehet cigizni, és már dohányzó helyiségek sincsenek a munkahelyeken sem – egyre gyakrabban lesznek mindennapos események, és egy dohányos tudja jól, hogy ez igen idegtépő tud lenni. És mit ér az pár másodpercnyi (ál)felüdülés, amit a végre elszívott cigi nyújt ahhoz képest, amennyit az ember kínlódik, mire eljut odáig, hogy megkapja? Hiába… a dohányzás már nem divatos. Ötven-hatvan évvel ezelőtt vagány, sőt macsós volt cigizni egy férfinek. Ha egy férfi nem cigizett, az puhánynak számított. Ma pont fordítva van. Aki dohányzik, az gyenge, a társadalom elítéli, kiveti, aki viszont nem, az az erős. Ma már nem macsós, hanem szánalmas a cigiző ember – mondom ezt annak teljes tudatában, hogy pár nappal ezelőtt tizenkilenc évig én is pont ilyen gyenge és szánalmas alak voltam. – Na, de nagyon elkanyarodtam… érdemes tehát elgondolkodni, hogy a cigi valóban megnyugtat, vagy inkább folyamatosan stresszben tart. Ha őszintén, logikusan végiggondolja az ember, mikkel kell a huszonegyedik század Európájában szembenéznie egy dohányosnak, akkor inkább az utóbbira szavaznék: nem megnyugtat, hanem stresszben tart… nem ellazít, hanem feszültté tesz… nem felszabadít, hanem rabságba taszít…

2012.05.06. Vasárnap – 240. óra / 10. nap

Ma délután a feleségemmel elmentünk sétálni, és közben beugrottunk az egyik cimborámhoz, aki amúgy nem csak sima cimbora, hanem már több mint húsz éve a legjobb barátom. Eltöltöttünk nála két-három órát. Ő és a barátnője is dohányoznak. Napi átlag egy doboz megvan a srácnak, és amikor ott voltunk, nem volt nyitva a szoba ablak sem. Most szembesültem azzal, hogy milyen kegyetlenül büdös is ez a szar… azt hiszem, annyira már elkezdett tisztulni a szervezetem, hogy a szaglásom érzékenyebb lett. Elkezdett iszonyatosan zavarni a füst. És nem azért, mert én nem gyújthatok rá, hanem azért, mert fizikailag zavart. Most még csak a nagyobb mennyiségű cigi szaga, az éppen égő ciginek a füstje zavar, de lesz ez még rosszabb is. Korábban már voltak kudarcot vallott leszokási kísérleteim – nem is egy – némelyik pár hónapot is megélt, sőt egyszer egy évig nem szívtam. Ezzel azért nem szoktam dicsekedni és büszkélkedni, mert ez még a nagyon korai szakaszban volt, akkor még alig szívtam két-három éve, így akkor könnyű volt leszokni, mint kiderült: egy év után visszaesni is pont olyan könnyű volt. De erről majd talán máskor. Szóval voltak már kudarcot vallott hosszabb-rövidebb ideig tartó leszokási kísérleteim, és emlékszem, hogy eljön az az idő is, amikor már az úgymond „dekkszag” is zavarni fog. A hamutartóban lévő csikkek szúrósan savanykás orrfacsaróan büdös szaga. Akkor kezdem majd el üldözni a dohányosokat… de nem baj, hadd szokták, engem is üldöztek… Szóval eltöltöttünk ott pár órát. Jól eldumáltunk, és közben többször is eszembe jutott, hogy de jó, hogy én már nem dohányzom. Mert ez valóban felszabadító érzés…

2012.05.02. Szerda – 144. óra / 6. nap

Ma reggel el kellett mennem az egyik cimborámhoz, és ez a dolog teljesen kikészített. Ő ugyanis dohányzik, méghozzá bent a lakásban, így egy éppen leszokóban lévő számára a környezet maga a kénköves pokol. A lakásban akkor is érezhető a csábító dohány szag, ha épp nem ég cigi, ha meg ég, akkor kész is a kínszenvedés. De mint korábban írtam: nem fogom kerülni a kísértő helyzeteket, mert előbb vagy utóbb a kísértés úgyis utolér. Így bátran álltam a sarat, és nem gyújtottam rá. De ez most tényleg iszonyatosan nagy erőfeszítésbe tellett. Aztán délután hazamentem. Nem volt kellemes a délután sem. Nem tudom, hogy ez még a délelőtti aktív kísértés eredménye-e csupán, vagy azért van, mert már nagyon elvonási tüneteim vannak, de az egész délután a kellegycigivagymegdöglök érzés jegyében telt. Természetesen, mint ez várható is volt, se nem gyújtottam rá, se nem döglöttem meg. Ellenben egész délután ingerlékeny voltam, gyakorlatilag szikrára robbantam. Na de majd csak elmúlik ez az állapot is. Valahol azt olvastam, hogy a nikotinnak három hét kell míg kiürül a szervezetből, és ahogy egyre jobban ürül, úgy hiányzik egyre jobban a cigi, míg végül teljesen ki nem ürül, és utána kezdenek enyhülni az elvonási tünetek is. Ezek szerint – ha ennek lehet hinni – akkor három hét szenvedés garantált. No de sebaj. A leszokásért szenvedni kell… akárcsak a rászokásért. Az sem egyik napról a másikra ment, hanem hosszú hetek munkája keserves munkája volt anno, akkor miért lenne könnyebb a leszokás? Na de valahogy csak elment ez a nap is.

2012.05.01. Kedd – 120. óra / 5. nap

Már nem fogom mindig írni, hogy reggeli kávé, meg egyebek. Csak akkor, ha az valamiért gondot okozott. De ma nem így volt. A reggel simán ment – eltekintve a vádlijaimat uralma alá hajtó izomláztól. Ez lesz az ötödik napom, és ettől tök jó a kedvem. Időközben a feleségem is a leszokás mellett döntött. De tényleg. Hogy szolidaritásból-e, vagy csak úgy, azt nem tudom. Mikor kérdeztem: „és te miért?”, akkor nem tudott rá választ adni. Neki ez lesz a harmadik napja. De mivel itt (most) nem ő a főszereplő, és én nem is élem át személyesen, közvetlenül az ő tüneteit, így ezt nem is részletezem a jövőben, csak max. megemlítem majd néha pár szóban, hogy bírja. Minden esetre jelenleg nekem tök jó, hogy ő is így döntött. Egyrészt, mert támogatva érzem magam, másrészt mert nem kell, szagoljam a cigijét… ma – bár az előzetes tervekben nem szerepelt a majális – csináltunk pár szendvicset, felpakoltunk pár pokrócot, tollas készletet, kártyát, és öcsémmel, párjával, pár hónapos babájukkal és a feleségemmel kimentünk a Tabánba. Ma ott koncert volt, de mi nyugit akartunk, így a színpadtól jó messze helyezkedtünk el. Leterítettük a két pokrócot és átadtuk magunk a szabadságnak és a napsütésnek. Ittunk sört, kicsit tollasoztunk, ittunk sört, kártyáztunk, ittunk sört, ettünk pár szendvicset, és ittunk sört. Így mára is megvolt az aktív elfoglaltság, hogy ne kelljen unatkozni. A sok sör viszont igencsak megkínzott. Délután már nagyon azt éreztem, hogy hanemkapokegycigitazonnalaszámbaakkormegölökvalakit, de végül se cigit nem szívtam, se vért nem ontottam. Bár piszok nehéz volt, de megálltam… mindkettőt. De így van jól. Azért sem fogom elkerülni a kísértéseket, mert azok elől nem menekülni kell, hanem le kell győzni őket. Bár azért cseppet sem kellemes az az érzés, amikor fojtogat a muszájrágyújtanomegystaubra érzés, de egy kis akaraterővel – inkább sokkal – túl lehet élni. Így aztán ha kissé kínlódva is, de lassacskán ez a nap is eltelt. Amúgy számítottam rá, hogy ha eddig nem, akkor ezután fog kínozni majd. Ahogy a szervezetből kezd ürülni a nikotin, úgy érezhető egyre inkább a fizikai elvonás, és akkor még a pszichikairól nem is beszéltem… jön majd az is. Na akkor lesz még csak igazán nehéz: fejben lefocizni önmagammal, hogy miért is van ez így most, ahogy. A fizikai elvonási tüneteket tapasztalatom szerint sokkal könnyebb kezelni, mint pszichikaiakét. Na de azt majd akkor, ha eljön… szóval kellemes volt a nap. Jó idő volt, jót piknikeltünk, jót söröztünk, jót játszottunk és mindeközben sokat, és jókat nevettünk. Aztán fél hat körül elindultunk haza, megvacsoráztunk, majd a siralmasan szánalmas TV-műsor kínálatból kiválasztottunk egyet a sok szar közül, és TV-t néztünk, míg el nem aludtunk. Persze közben többször is végighallgattam az asszonyt, miszerint rá épp most tört rá a cigizhetnék… de végül ő sem gyújtott rá ma sem…

2012.04.30. Hétfő – 96. óra / 4. nap

Eljött ez a nap is. Az első dolog, ami feltűnt felkelés után, hogy alig bírok lábra állni. Nem szokta a paraszt a szántást – szokták mondani, és ez rám most kimondottan igaz volt. A tegnap még jóleső, aktív mozgás mára egy beszarokafájdalomtólhamegmozdulok érzéssé redukálódott. De sebaj, túl fogom élni ezt is. Amúgy pedig nem tudom, mondtam-e már, de újabban rászoktam a reggelizésre. Nem, ennek semmi köze a leszokáshoz. Refluxom van, és arra kell szedni gyógyszert, amit közvetlenül evés előtt kell bevenni. Ha nem eszik az ember a gyógyszer bevétele után, mintha a kukába dobta volna. Szóval emiatt minden reggel megeszek egy zsemlét közvetlenül felkelés után – még megelőzve a reggeli kávét. Ez miért érdekes? Mert én kb húsz-huszonöt éve nem reggelizem. Az első étkezésem rendszerint az ebéd. Addig már éhgyomorra általában túl vagyok legalább három kávén és vagy 7-8 szál cigin. Éljen az egészség… szóval jött ez a reflux dolog. Ez olyan visszajönagyomorsavésszétmarjagigád dolog, ami általában a nem megfelelő életmód miatt alakul ki, és komoly ellensége a rendszertelen evés, a sok kávé és a cigi. Részben emiatt döntöttem a leszokás mellett. Részben meg azért, mert már majdnem húsz (19) éve szívom ezt a szart, legalább napi egy pakli mennyiségben. Úgy döntöttem hát, egészségesebben fogok ezen túl élni. A napi 8-10 kávét már kb. két hete visszaszorítottam napi 1-2-re. Este már egyáltalán nem iszom kávét… szóval mostanában reggelizem, és ez az eddig nem megszokott reggeli cselekmény jó hatással van a leszokásomra is. Kevésbé hiányzik reggel ez első cigi. A reggel így tehát könnyen elment. A nap további részében igyekeztem kerülni az unatkozós részeket. Sajnos átlagban 2-3 óránként rám jött a dejólenneegycigi érzés, de sikerült leszerelni. Ezen kívül azt hiszem, jól vagyok. Nincsenek fizikai tüneteim így a negyedik napon sem. Ezt azért furcsállom nagyon, mert sokszor próbáltam már leszokni, volt, hogy csak pár napig bírtam, volt, hogy egy hétig is, de mindig sokkal rosszabb volt ennél már az első pár nap is. Fizikai tünetek voltak eddig a szorító mellkas (mintha elefánt ülne rajta), a koncentrálási zavar, a fejfájás, a szédelgés, az állandó idegesség. Ezek nagy része most teljesen elkerült. Lehet, hogy ez tudatalatti, nem tudom. Lehet, függnek a tünetek az elhatározás komolyságától is? Ezt sem tudom. Azt tudom csak, hogy most egészen másképp állok hozzá a leszokáshoz, mint eddig. Eddig mindig felvérteztem magam rágcsálnivalókkal: chips, popcorn, cukorkák, kekszek, csokik, rágó hegyek, stb. Eddig mindig elkerültem azokat a helyzeteket, amikor megkörnyékezhetne a kísértés: sörözés a haverokkal, kávé, dohányos közeg, stb. Ennek köszönhetően állandóan rágcsáltam, ami nem volt jó. A cukorkáktól előbb-utóbb kész volt a gyomrom. A sok chips kicsípte a számat, nyelvemet. Ha abbahagytam az evést, kellett volna a cigi… De most nem. Most minden másképp van, és bár azt hittem, így nehezebb lesz, sokkal könnyebb. A délutánt ismét a parkban töltöttük. Aktív mozgás ezúttal a betonasztalon történő ping-pong volt. Ezt követően még sétáltunk egyet a feleségemmel, beszélgettünk, közben megittam egy dobozos sört, majd fáradtan hazasétáltunk. Egy jó kis vacsora után még kártyáztunk egyet, majd egy kis TV-nézés után azzal a tudattal feküdtem le aludni, hogy ez a nap is füstmentesen telt.

2012.04.29. Vasárnap – 72. óra / 3. nap

Ma reggel már sokkal nyugodtabban ébredtem. Pedig a tegnapi után fel voltam már készülve mindenre. De nem. Simán és könnyedén tudtam meginni a reggeli a kávémat is, bár a cselekvési kényszer mára is megmaradt. Gondolom ez valami tudatalatti figyelemelterelő hadművelet lehet, vagy csak a megszokott mozdulatok hiánya okozza. Fogalmam sincs. Erről sehol nem lehet olvasni. A sok kurva okos fazon csak nyomja a gombot állandóan: „a dohányzás káros” meg, hogy „a leszokás a megoldás” meg a hasonlók. De arról sehol sem írnak, min megy keresztül, aki leszokik. Nemrégiben olvastam erről egy személyes blogot. Valaki ugyanígy, ugyanebben a formában írt a leszokásának folyamatáról, ahogy én most. Tulajdonképpen tőle vettem az ötletet. Nem, nem majmolni akarom. Valóban hasznos dolognak tartom ezt, mert a dohányzásnak, vagyis az arról való leszokásnak ezt az oldalát senki sem mutatja be. Sajnos az a blog egyrészt régi, és nem tudom, meddig lesz még elérhető, másrészt megszakadt még az 1000. óra előtt. Remélem, nem adta fel a leszokást… na de vissza hozzám. Szóval erről sehol nem írnak, akik pedig leszoktak, általában túl büszkék ahhoz, hogy beismerjék: kurva nehéz volt. Inkább vagánykodnak ezzel: „csak letettem, és kész!”. Ezért elhatároztam, én is leírom ez irányú tapasztalataimat, mert nem árt, ha több oldalról is meg lehet ezt is tekinteni. A sok ultraokos doki is elég sok oldalról tudja nekünk megvilágítani, hogy miért kell leszokni. Természetesen szívesen veszek bármilyen tapasztalatot, vagy véleményt. Csak kíméljetek meg a szupermenvagyoknekemnemhiányzottmikorsöröztemahaverokkalakkorsem szindrómától.  Na szóval ott tartottam, hogy folyamatos cselekvési kényszerem volt. Azt már mondták, hogy az ember ilyenkor állandóan zabálna, rágcsálna valamit, így ezt bekalkuláltam, és mivel nem vagyok hajlandó a cigaretta árának kétszeresét is elkölteni az arról való leszokásra, így eldöntöttem, hogy nem, nem fogok zabálni helyette. Ezt tartom is, nem evéssel és nem rágcsálással pótlom a cigit. Lehet emiatt van a cselekvési kényszer. De nem is baj… összejött a család. Kimentünk a szabadba, mert jó idő van. A parkban tollaslabdáztunk. Az aktív mozgás megtette hatását. A számítógép előtt gubbadáshoz szokott testem minden porcikája recsegett, ropogott, nyikorgott, és tiltakozott a megszokottnál szélesebb spektrumú mozdulatok ellen. De ettől eltekintve jó volt. Utána még sétáltunk egy nagyot, majd estére jól kifáradtam. Megérdemelt jutalmamul megittam egy doboz sört. Na ehhez kicsit hiányzott a cigi, de pont ezért tettem. Nem úgy akarok leszokni, hogy mindent elkerülök, ami dohányzási ingert válthat ki, mert előbb-utóbb ezek az ingerek úgyis utolérnek, és ha nem leszek rá felkészülve, le fognak teríteni. Így igen is megittam a söröm… és nem gyújtottam rá ma sem…