2013.04.26. Péntek – 8760. óra / 365. nap – Egy év!

Régen nem írtam ide nektek. Ez nem azért van, mert feladtam, hanem mert nem nagyon tudtam már miről írni, ugyanazokat meg nem akartam nap, mint nap. Egy év távlatából - ha röviden kéne fogalmaznom - azt mondanám, a húdenagyonjólvagyokmár érzés uralkodik el rajtam. Egészen más érzés nemdohányzónak lenni, mint füstölőnek. Az ember körül minden megváltozik. Az ízek, az illatok, az egész világ. Tele vagyok energiával és életkedvvel. A cigaretta ára a leszokásom óta folyamatosan emelkedett, de engem már nem érdekel. Kedves dohányosok! Fogalmatok sincsen, mennyire jó érzés megszabadulni attól a béklyótól, amibe az a szorongás taszít, mikor rájössz: elfogyott a cigid és a pénzed is, fizetésig pedig van még sok-sok nap. Ekkor jön a "kitől kérjek kölcsön cigire" gondolatsor. És akkor még azt mondjátok, hogy a cigaretta megnyugtat? Pont, hogy az tart folyamatos stresszben...

Főleg most, hogy január elsejétől tilos a közintézmények területén a dohányzás. Pá édes dohányzószobák, ahol olyan füst volt, hogy szobrot lehetett volna belőle faragni, mert a januári mínuszoktól jobban féltünk, mint a tüdőráktól, így inkább nem nyitottuk ki az ablakot. Mindezeknek vége már négy hónapja. Az intézmények bejáratainak öt méteres körzetében (is) tilos a dohányzás. A zsúfolt belvárosban pedig ezek az öt méterek sok helyen eléggé átfedik egymást. Így aki rá akar gyújtani, annak igen csak sétálnia kell... ugyanez a helyzet a vendéglátó iparban is.

Megmondom őszintén, ezt még így, már nemdohányzóként is öv alatti ütésnek tartottam elsőre, de aztán rájöttem: nem baj ez, jól van ez így. Amikor nemdohányzóként mentem be egy étterembe, és a nemdohányzó részlegben is füst szag volt, akkor rájöttem, hogy jó ez a szabály... amikor nemdohányzóként álltam egy villamosmegállóban, és jobbról is balról is rám fújták a füstöt, rájöttem, jól van ez így... amikor nemdohányzóként a munkahelyemen a kollégáim szájából áradó mindent átható hamutartó szagot kell szagolnom egész nap, rájövök, jól van ez így... mert amíg dohányoztam, én is annyira tudtam hangoztatni: "nekem jogom van cigizni!", de akkor még nem (annyira) értettem a másik oldal szövegét: "nekem jogom van nem szívni a te cigidet". Most már megértem. Hát jól van ez a szabály így...

Szóval, sokba kerül a cigi, és az így megspórolt pénz mind a zsebünkben marad. Nem, nem kántálok nagy szavakat. Nem tudjuk félre tenni, és összerakosgatni, mint azt mindig mondják a nemcigizők "ha ezt a pénzt mind félretetted volna, most lenne egy Ferrarid". Ez baromság, hiszen akkor minden nemdohányzónak kéne legyen már egy rohadt Ferrarija, de fogadjunk, hogy alig a 0.1%-ának van csak. Nekünk ez a pénz a gyomrunkban köt ki. Azóta sokkal jobb minőségű ételeket eszünk, és sokkal több zöldséget, gyümölcsöt.  Meg hát ugye korábban már írtunk róla, hogy a babát várunk. Bizony, aki még nem olvasta volna, most megtudhatja, hogy az éve elején belefogtunk a baba projektbe, és az rövid úton sikerhez vezetett. És hát soha jobbkor nem jöhetett volna ez a leszokás dolog, ugyanis azt már korábban megbeszéltük az asszonnyal, hogy ha előbb nem is, ha gyermeket várunk majd, akkor mindenképp letesszük a cigit. Hát mi ezt majdnem egy évvel megelőztük. :-) Szóval, így hogy első gyermekünket várjuk, duplántriplánextradurván van hova tenni a megszabadult szenvedélyünk után felhalmozódó vagyonnal... :D Tehát, sokkal több dologra jut, amire eddig nem jutott...

Összegezzük akkor:

– jobb az ízlésünk

– jobb a szaglásunk

– jobb a közérzetünk

– több az életerőnk

– több az energiánk

– jobb minőségű az étkezésünk

– több mindent megengedhetünk magunknak

– több az önbecsülésünk

– kevesebb a stressz az életünkben

Csoda hát, hogy akkor sokkal kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak vagyunk?

2012.05.05. Szombat – 216. óra / 9. nap

Ez a nap is eltelt. Ma különösképpen nem hiányzott a cigi, alig jutott eszembe, pedig ma nem is töltöttem azzal a napom, hogy megpróbáljam lefoglalni magam. Otthon voltam egész nap. Mondjuk, az sokat segít a dologban, hogy már a feleségem is velem tart hét napja, és egymásban tartjuk a lelket. Azt hiszem, minden embernek jót tesz a pozitív visszajelzés, ha valamit cselekszik. Kell a megerősítés. Erőt ad. Mi pedig ahelyett, hogy kerülnénk a dohányzás témáját – mondván, hogy az megkísérthet – szoktunk róla néha beszélgetni. „Te hogy bírod?”, „Neked milyen érzése?”, „Hogy érzed magad, mióta nem szívod?”, „Nekem sokkal jobb azóta a közérzetem!”, „Büszke vagyok rád, magamra, mindkettőnkre!” és ehhez hasonlók. Jót tesz a léleknek, és erőt ad a testnek. Tegnap írtam, hogy szerintem a komoly szándékú leszokás az agyban kezdődik meg. Ebben szinte biztos vagyok, hogy így van, és nem akkor szokik le az ember a cigiről, amikor elnyomja az utolsó szálat. Még előtte megtörténik. Nekem akkor történt meg, amikor sikerült elhitetni magammal gondolati szinten, hogy nem ad nekem semmi pluszt, csak árt. Akkor, és ott sikerült leszoknom, amikor a dohányzás szeretett szertartásossága átalakult a cigaretta iránti undorrá, a dohányzás iránti megvetéssé. Ott, és akkor szoktam le, amikor kimentem ugyan rágyújtani, de nem bírtam végigszívni egy szálat, mert nem éreztem jól tőle magam. Nem egészségileg, mert úgy nem zavart akkor annyira. Leginkább lelkileg nem éreztem jól magam tőle. Onnantól már csak egy lépés volt a tényleges elhatározás, amit elhúztam ezután még majd egy hónapig, mert féltem az elvonási tünetektől, és a szenvedéstől. Eszembe sem jutott, hogy ha így szokik le az ember, akkor sokkal kevésbé érezhetők az elvonási tünetek, mert elmarad a pszichés része… nincs depresszív hangulat, csak a tényleges nikotinhiány okozta elvonási tünet, ami tényleg alig több mint az éhségérzet, amit kár megpróbálni evéssel csillapítani, mert nem lehet. Na de megtörtént. És valóban sokkal jobban érzem magam. Még csak a kilencedik napomnál járok, de már sokkal jobb a közérzetem. Nem csak a lelki dolgok miatt, fizikailag is jobban érzem magam. Mintha több energiám lenne… És ezzel a feleségem is hasonlóképpen van. Amikor hónapokon át győzködtem magam a dohányzás rossz voltáról, ő is fültanúja volt, hiszen vele beszéltem meg ezeket mindig, és voltaképpen egyetértett velem ezekben a dolgokban, de kijelentette, ő akkor sem akar még leszokni. Én meg közöltem vele, hogy ez az én egyéni döntésem, azért, mert én leszokom, nem fogom őt is belekényszeríteni. Ha akarja, szívja tovább, hiszen ez mindenkinek a saját döntése. De valami benne is csak megváltozhatott, mert az első füstmentes napjaimon azt vettem észre rajta, hogy nem hogy a korábbi átlagát – napi egy doboz – nem hozta, hanem alig szívott el egész nap hat-nyolc szálat. Mondtam is neki, hogy észrevettem, hogy kevesebbet cigizik. Erre annyi volt a válasz, hogy nem kívánja, egyedül nincs kedve kimenni az erkélyre cigizni. Nem is kellett sokáig várnom, utánam két nappal ő is meghozta a saját döntését. És ő sem szenved tőle úgy, mint amikor korábban akartunk leszokni. Még erről a részéről nem beszélgettünk sokat, de majd kifaggatom. Kíváncsi vagyok, nála mennyire lehet ebben szerepe az előzetes dohányzásról alkotott vélemény és gondolkodás megváltozásának.

2012.05.03. Csütörtök – 168. óra / 7. Nap – 1. hét

Ez a reggel is eljött. Ez az első hetem. Jó érzés így kimondani: egy hete nem cigizem… tizenkilenc év után azt hiszem, ez már elég ok, hogy büszke lehessek magamra a kitartásomért. Kell is ez pozitív önvisszajelzés, mert erőt ad a folytatáshoz. Ugyanis ma sajnos ismét egész nap az jár a fejemben, hogy kellegykurvacigidemostazonnal. Nem túl jó érzés. De bírom. És pótcselekvés még mindig semmi helyette. Nincs zaba, nincs rágcsa, nincs rágógumi… nincs semmi. Csak az esti jutalomsöröm az újabb huszonnégy órányi kitartásért cserébe. Ugyanakkor el kell mondjam azt is, hogy már most, egy hét után sokkal jobb a közérzetem, hogy nem cigizem. És furcsa mód kezd megváltozni az ízérzékelés és a szaglás. Mintha kifinomultabb lenne. És eljött az a pont is, amikor büdös a cigi. Anyámmal találkoztam ma délelőtt, és ő pöfékelt mellettem. Mikor véletlenül felém fújta a füstöt, azt hittem, elájulok azonnal. Az a kesernyés, büdös szag… mint amikor még nem dohányoztam. Pont olyan büdösnek éreztem a cigit… azt hiszem, ez kellett is. Kösz, Muter! Így legalább már undorodom is tőle - mármint a cigitől, nem anyámtól -, miközben megöl a vágy, hogy rágyújtsak… fura kettősség… de végül nem tettem, ez a nap is úgy ért véget, hogy nem füstöltem…

2012.05.01. Kedd – 120. óra / 5. nap

Már nem fogom mindig írni, hogy reggeli kávé, meg egyebek. Csak akkor, ha az valamiért gondot okozott. De ma nem így volt. A reggel simán ment – eltekintve a vádlijaimat uralma alá hajtó izomláztól. Ez lesz az ötödik napom, és ettől tök jó a kedvem. Időközben a feleségem is a leszokás mellett döntött. De tényleg. Hogy szolidaritásból-e, vagy csak úgy, azt nem tudom. Mikor kérdeztem: „és te miért?”, akkor nem tudott rá választ adni. Neki ez lesz a harmadik napja. De mivel itt (most) nem ő a főszereplő, és én nem is élem át személyesen, közvetlenül az ő tüneteit, így ezt nem is részletezem a jövőben, csak max. megemlítem majd néha pár szóban, hogy bírja. Minden esetre jelenleg nekem tök jó, hogy ő is így döntött. Egyrészt, mert támogatva érzem magam, másrészt mert nem kell, szagoljam a cigijét… ma – bár az előzetes tervekben nem szerepelt a majális – csináltunk pár szendvicset, felpakoltunk pár pokrócot, tollas készletet, kártyát, és öcsémmel, párjával, pár hónapos babájukkal és a feleségemmel kimentünk a Tabánba. Ma ott koncert volt, de mi nyugit akartunk, így a színpadtól jó messze helyezkedtünk el. Leterítettük a két pokrócot és átadtuk magunk a szabadságnak és a napsütésnek. Ittunk sört, kicsit tollasoztunk, ittunk sört, kártyáztunk, ittunk sört, ettünk pár szendvicset, és ittunk sört. Így mára is megvolt az aktív elfoglaltság, hogy ne kelljen unatkozni. A sok sör viszont igencsak megkínzott. Délután már nagyon azt éreztem, hogy hanemkapokegycigitazonnalaszámbaakkormegölökvalakit, de végül se cigit nem szívtam, se vért nem ontottam. Bár piszok nehéz volt, de megálltam… mindkettőt. De így van jól. Azért sem fogom elkerülni a kísértéseket, mert azok elől nem menekülni kell, hanem le kell győzni őket. Bár azért cseppet sem kellemes az az érzés, amikor fojtogat a muszájrágyújtanomegystaubra érzés, de egy kis akaraterővel – inkább sokkal – túl lehet élni. Így aztán ha kissé kínlódva is, de lassacskán ez a nap is eltelt. Amúgy számítottam rá, hogy ha eddig nem, akkor ezután fog kínozni majd. Ahogy a szervezetből kezd ürülni a nikotin, úgy érezhető egyre inkább a fizikai elvonás, és akkor még a pszichikairól nem is beszéltem… jön majd az is. Na akkor lesz még csak igazán nehéz: fejben lefocizni önmagammal, hogy miért is van ez így most, ahogy. A fizikai elvonási tüneteket tapasztalatom szerint sokkal könnyebb kezelni, mint pszichikaiakét. Na de azt majd akkor, ha eljön… szóval kellemes volt a nap. Jó idő volt, jót piknikeltünk, jót söröztünk, jót játszottunk és mindeközben sokat, és jókat nevettünk. Aztán fél hat körül elindultunk haza, megvacsoráztunk, majd a siralmasan szánalmas TV-műsor kínálatból kiválasztottunk egyet a sok szar közül, és TV-t néztünk, míg el nem aludtunk. Persze közben többször is végighallgattam az asszonyt, miszerint rá épp most tört rá a cigizhetnék… de végül ő sem gyújtott rá ma sem…