Ez a nap is eltelt. Ma különösképpen nem hiányzott a cigi, alig jutott eszembe, pedig ma nem is töltöttem azzal a napom, hogy megpróbáljam lefoglalni magam. Otthon voltam egész nap. Mondjuk, az sokat segít a dologban, hogy már a feleségem is velem tart hét napja, és egymásban tartjuk a lelket. Azt hiszem, minden embernek jót tesz a pozitív visszajelzés, ha valamit cselekszik. Kell a megerősítés. Erőt ad. Mi pedig ahelyett, hogy kerülnénk a dohányzás témáját – mondván, hogy az megkísérthet – szoktunk róla néha beszélgetni. „Te hogy bírod?”, „Neked milyen érzése?”, „Hogy érzed magad, mióta nem szívod?”, „Nekem sokkal jobb azóta a közérzetem!”, „Büszke vagyok rád, magamra, mindkettőnkre!” és ehhez hasonlók. Jót tesz a léleknek, és erőt ad a testnek. Tegnap írtam, hogy szerintem a komoly szándékú leszokás az agyban kezdődik meg. Ebben szinte biztos vagyok, hogy így van, és nem akkor szokik le az ember a cigiről, amikor elnyomja az utolsó szálat. Még előtte megtörténik. Nekem akkor történt meg, amikor sikerült elhitetni magammal gondolati szinten, hogy nem ad nekem semmi pluszt, csak árt. Akkor, és ott sikerült leszoknom, amikor a dohányzás szeretett szertartásossága átalakult a cigaretta iránti undorrá, a dohányzás iránti megvetéssé. Ott, és akkor szoktam le, amikor kimentem ugyan rágyújtani, de nem bírtam végigszívni egy szálat, mert nem éreztem jól tőle magam. Nem egészségileg, mert úgy nem zavart akkor annyira. Leginkább lelkileg nem éreztem jól magam tőle. Onnantól már csak egy lépés volt a tényleges elhatározás, amit elhúztam ezután még majd egy hónapig, mert féltem az elvonási tünetektől, és a szenvedéstől. Eszembe sem jutott, hogy ha így szokik le az ember, akkor sokkal kevésbé érezhetők az elvonási tünetek, mert elmarad a pszichés része… nincs depresszív hangulat, csak a tényleges nikotinhiány okozta elvonási tünet, ami tényleg alig több mint az éhségérzet, amit kár megpróbálni evéssel csillapítani, mert nem lehet. Na de megtörtént. És valóban sokkal jobban érzem magam. Még csak a kilencedik napomnál járok, de már sokkal jobb a közérzetem. Nem csak a lelki dolgok miatt, fizikailag is jobban érzem magam. Mintha több energiám lenne… És ezzel a feleségem is hasonlóképpen van. Amikor hónapokon át győzködtem magam a dohányzás rossz voltáról, ő is fültanúja volt, hiszen vele beszéltem meg ezeket mindig, és voltaképpen egyetértett velem ezekben a dolgokban, de kijelentette, ő akkor sem akar még leszokni. Én meg közöltem vele, hogy ez az én egyéni döntésem, azért, mert én leszokom, nem fogom őt is belekényszeríteni. Ha akarja, szívja tovább, hiszen ez mindenkinek a saját döntése. De valami benne is csak megváltozhatott, mert az első füstmentes napjaimon azt vettem észre rajta, hogy nem hogy a korábbi átlagát – napi egy doboz – nem hozta, hanem alig szívott el egész nap hat-nyolc szálat. Mondtam is neki, hogy észrevettem, hogy kevesebbet cigizik. Erre annyi volt a válasz, hogy nem kívánja, egyedül nincs kedve kimenni az erkélyre cigizni. Nem is kellett sokáig várnom, utánam két nappal ő is meghozta a saját döntését. És ő sem szenved tőle úgy, mint amikor korábban akartunk leszokni. Még erről a részéről nem beszélgettünk sokat, de majd kifaggatom. Kíváncsi vagyok, nála mennyire lehet ebben szerepe az előzetes dohányzásról alkotott vélemény és gondolkodás megváltozásának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése