2012.05.05. Szombat – 216. óra / 9. nap

Ez a nap is eltelt. Ma különösképpen nem hiányzott a cigi, alig jutott eszembe, pedig ma nem is töltöttem azzal a napom, hogy megpróbáljam lefoglalni magam. Otthon voltam egész nap. Mondjuk, az sokat segít a dologban, hogy már a feleségem is velem tart hét napja, és egymásban tartjuk a lelket. Azt hiszem, minden embernek jót tesz a pozitív visszajelzés, ha valamit cselekszik. Kell a megerősítés. Erőt ad. Mi pedig ahelyett, hogy kerülnénk a dohányzás témáját – mondván, hogy az megkísérthet – szoktunk róla néha beszélgetni. „Te hogy bírod?”, „Neked milyen érzése?”, „Hogy érzed magad, mióta nem szívod?”, „Nekem sokkal jobb azóta a közérzetem!”, „Büszke vagyok rád, magamra, mindkettőnkre!” és ehhez hasonlók. Jót tesz a léleknek, és erőt ad a testnek. Tegnap írtam, hogy szerintem a komoly szándékú leszokás az agyban kezdődik meg. Ebben szinte biztos vagyok, hogy így van, és nem akkor szokik le az ember a cigiről, amikor elnyomja az utolsó szálat. Még előtte megtörténik. Nekem akkor történt meg, amikor sikerült elhitetni magammal gondolati szinten, hogy nem ad nekem semmi pluszt, csak árt. Akkor, és ott sikerült leszoknom, amikor a dohányzás szeretett szertartásossága átalakult a cigaretta iránti undorrá, a dohányzás iránti megvetéssé. Ott, és akkor szoktam le, amikor kimentem ugyan rágyújtani, de nem bírtam végigszívni egy szálat, mert nem éreztem jól tőle magam. Nem egészségileg, mert úgy nem zavart akkor annyira. Leginkább lelkileg nem éreztem jól magam tőle. Onnantól már csak egy lépés volt a tényleges elhatározás, amit elhúztam ezután még majd egy hónapig, mert féltem az elvonási tünetektől, és a szenvedéstől. Eszembe sem jutott, hogy ha így szokik le az ember, akkor sokkal kevésbé érezhetők az elvonási tünetek, mert elmarad a pszichés része… nincs depresszív hangulat, csak a tényleges nikotinhiány okozta elvonási tünet, ami tényleg alig több mint az éhségérzet, amit kár megpróbálni evéssel csillapítani, mert nem lehet. Na de megtörtént. És valóban sokkal jobban érzem magam. Még csak a kilencedik napomnál járok, de már sokkal jobb a közérzetem. Nem csak a lelki dolgok miatt, fizikailag is jobban érzem magam. Mintha több energiám lenne… És ezzel a feleségem is hasonlóképpen van. Amikor hónapokon át győzködtem magam a dohányzás rossz voltáról, ő is fültanúja volt, hiszen vele beszéltem meg ezeket mindig, és voltaképpen egyetértett velem ezekben a dolgokban, de kijelentette, ő akkor sem akar még leszokni. Én meg közöltem vele, hogy ez az én egyéni döntésem, azért, mert én leszokom, nem fogom őt is belekényszeríteni. Ha akarja, szívja tovább, hiszen ez mindenkinek a saját döntése. De valami benne is csak megváltozhatott, mert az első füstmentes napjaimon azt vettem észre rajta, hogy nem hogy a korábbi átlagát – napi egy doboz – nem hozta, hanem alig szívott el egész nap hat-nyolc szálat. Mondtam is neki, hogy észrevettem, hogy kevesebbet cigizik. Erre annyi volt a válasz, hogy nem kívánja, egyedül nincs kedve kimenni az erkélyre cigizni. Nem is kellett sokáig várnom, utánam két nappal ő is meghozta a saját döntését. És ő sem szenved tőle úgy, mint amikor korábban akartunk leszokni. Még erről a részéről nem beszélgettünk sokat, de majd kifaggatom. Kíváncsi vagyok, nála mennyire lehet ebben szerepe az előzetes dohányzásról alkotott vélemény és gondolkodás megváltozásának.

2012.05.04. Péntek – 192. óra / 8. nap

Ez egy érdekes nap volt. Ma többször is – kb úgy 2-3 óránként – hülye gondolatok és kérdések törtek rám a cigivel és a leszokásommal kapcsolatban. Azt hiszem, ma igazán felszínre tört a pszichikai függőség. Ugyanis olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy…

– Miért is szokok le?

– Miért most szokok le?

– Vajon milyen érzés lenne, ha most rágyújtanék?

– Beszédülnék-e most egy cigitől, így hét nap után?

Na szóval ma ilyen filozofikus napom volt, de szerencsére nem gyújtottam rá.  Most már a feleségem is egyre jobban bírja. Neki ez az ötödik napja. De már ő is büszke magára, hogy ideáig kibírta, és ez neki is erőt ad a folytatáshoz. Amúgy ma eljutottunk odáig, hogy elajándékoztuk a megmaradt dohányárunkat egy dohányzó ismerősünknek. Eljutottunk idáig is. Azt olvastam valahol, hogy a nikotinnak három hét kell, hogy kiürüljön majdnem teljesen a szervezetből. Amíg ez nem történik meg, addig vannak elvonási tünetek. Így azt hiszem, az első három hét lesz a legnehezebb. Azt is olvastam, hogy magának a nikotin elvonásnak a tünetei nem túl veszélyesek. Nem okoz fizikai fájdalmat, nem fullaszt, nem okoz szorongást, nem okoz fejfájást. Mindenki, aki mást állít, az hazudik. Ezt az eddigi tapasztalataim is igazolják. Nekem sincsenek ilyen tüneteim. Azt írták, hogy hasonló érzés a nikotinelvonás tünete az éhségérzethez. Egyfajta üresség érzést ad fűszerezve némi cselekvési vággyal. És nekem is ilyen tüneteim vannak a mostani leszokásom alatt. De akkor vajon miért lehet, hogy máskor, korábbi leszokásaim alkalmával nekem is voltak másfajta tüneteim – egy kicsit most is, a második napon mellkasi szorítással ébredtem (Dumbo effekt) -, és mások is számolnak be egyéb különböző tünetekről, akik leszokóban vannak: szédülés, émelygés, fejfájás, fulladás, szorongás, stb.. Nem tudom,  ezek miért vannak másoknál, és miért voltak több korábbi leszokásomnál nekem is. Nem tudom, most miért nincsenek, de egy biztos, hogy most nincsenek, és a nikotin elvonás tünete nem lehet, hiszen korábban is cigiztem, most is cigiztem, mégis akkor más volt a tünet és most is más. Egyetlen dolog különbözik a korábbi kísérleteim és a mostani között: a hozzáállás, az agyban történő elhatározás, a cigiről és leszokásról való megváltozott gondolkodás. Korábban meg voltam győződve arról, hogy a cigi ad valami pluszt nekem. Hogy megnyugtat, ellazít, felszabadít, stb. Amikor pedig le akartam szokni, mindig az járt a fejemben, hogy hiányozni fog ez a plusz nekem azokon az alkalmakon, amikor máskor is adta azt a pluszt. Talán ez az egész csak pszichés dolog. Mivel akkor agyban nem tudtam megszabadulni a cigitől, így az tudat alatt kihatással volt a testemre, a viselkedésemre és nem utolsó sorban a lelkemre, és lehet emiatt volt az a depresszív jellegű szorongás a leszokásokkor, amit akkor a nikotinhiánynak tulajdonítottam. Ellenben most az egész más. Részben az egészségi állapotom romlása miatt – reflux és társai – döntöttem a leszokás mellett. De tényleg csak részben. Már hónapok óta tervezgetem a leszokást, napról napra egyre többet játszottam a gondolattal, és amikor felmerült a kérdés magamban, hogy miért is? A válasz kézenfekvő volt: mert tönkretesz, mert egyre rosszabb a közérzetem is tőle, mert sokba kerül, mert igazából már nem is esik jól – lehet soha nem is esett jól, csak elhitettem magammal -, mert igazából nem is ad semmi pluszt, de szép lassan megöl majd… és addig-addig mondogattam ezeket magamnak, míg egyre komolyabban kezdtem elhinni. Megváltoztattam a tudati hozzáállásomat a dohányzáshoz. De akkor miért folytattam? Mert ott volt a fizikai elvonás tünete, ami mindettől függetlenül nem kellemes érzés, és tényleg elég szar élethelyzetben voltam. De a tudati változás érezhető volt. Nem szívesen gyújtottam rá, de amikor már a nikotinhiány cigiért kiáltott, kénytelen-kelletlen kimentem rágyújtani, de ha hiszitek, ha nem, sok esetben a cigi felénél, de volt egy-két slukk után elnyomtam, mert a fizikai elvonás enyhült ettől a kevéstől is, de nem esett jól a cigi. Eltűnt az a varázs, ami régen a cigi-szertartás körül volt. És nem sokra rá változott a szar élethelyzet. Nem mondom, hogy sokkal jobb lett, de a környezetváltozás meghozta az akkor már három-négy hónapja érlelődő elhatározást: leszokok a cigiről. De hogy miért regéltem ezt most el? Azért, mert ettől függetlenül akárhogy is vesszük, csak szívtam ezt a szart tizenkilenc évig, és az nyolc nap alatt nem tűnik el. A mai bejegyzés elején említett filozofikus dolog pedig nem más, mint a szervezetből ürülő nikotin hatása megfűszerezve a tudatalatti játékával.

2012.05.03. Csütörtök – 168. óra / 7. Nap – 1. hét

Ez a reggel is eljött. Ez az első hetem. Jó érzés így kimondani: egy hete nem cigizem… tizenkilenc év után azt hiszem, ez már elég ok, hogy büszke lehessek magamra a kitartásomért. Kell is ez pozitív önvisszajelzés, mert erőt ad a folytatáshoz. Ugyanis ma sajnos ismét egész nap az jár a fejemben, hogy kellegykurvacigidemostazonnal. Nem túl jó érzés. De bírom. És pótcselekvés még mindig semmi helyette. Nincs zaba, nincs rágcsa, nincs rágógumi… nincs semmi. Csak az esti jutalomsöröm az újabb huszonnégy órányi kitartásért cserébe. Ugyanakkor el kell mondjam azt is, hogy már most, egy hét után sokkal jobb a közérzetem, hogy nem cigizem. És furcsa mód kezd megváltozni az ízérzékelés és a szaglás. Mintha kifinomultabb lenne. És eljött az a pont is, amikor büdös a cigi. Anyámmal találkoztam ma délelőtt, és ő pöfékelt mellettem. Mikor véletlenül felém fújta a füstöt, azt hittem, elájulok azonnal. Az a kesernyés, büdös szag… mint amikor még nem dohányoztam. Pont olyan büdösnek éreztem a cigit… azt hiszem, ez kellett is. Kösz, Muter! Így legalább már undorodom is tőle - mármint a cigitől, nem anyámtól -, miközben megöl a vágy, hogy rágyújtsak… fura kettősség… de végül nem tettem, ez a nap is úgy ért véget, hogy nem füstöltem…

2012.05.02. Szerda – 144. óra / 6. nap

Ma reggel el kellett mennem az egyik cimborámhoz, és ez a dolog teljesen kikészített. Ő ugyanis dohányzik, méghozzá bent a lakásban, így egy éppen leszokóban lévő számára a környezet maga a kénköves pokol. A lakásban akkor is érezhető a csábító dohány szag, ha épp nem ég cigi, ha meg ég, akkor kész is a kínszenvedés. De mint korábban írtam: nem fogom kerülni a kísértő helyzeteket, mert előbb vagy utóbb a kísértés úgyis utolér. Így bátran álltam a sarat, és nem gyújtottam rá. De ez most tényleg iszonyatosan nagy erőfeszítésbe tellett. Aztán délután hazamentem. Nem volt kellemes a délután sem. Nem tudom, hogy ez még a délelőtti aktív kísértés eredménye-e csupán, vagy azért van, mert már nagyon elvonási tüneteim vannak, de az egész délután a kellegycigivagymegdöglök érzés jegyében telt. Természetesen, mint ez várható is volt, se nem gyújtottam rá, se nem döglöttem meg. Ellenben egész délután ingerlékeny voltam, gyakorlatilag szikrára robbantam. Na de majd csak elmúlik ez az állapot is. Valahol azt olvastam, hogy a nikotinnak három hét kell míg kiürül a szervezetből, és ahogy egyre jobban ürül, úgy hiányzik egyre jobban a cigi, míg végül teljesen ki nem ürül, és utána kezdenek enyhülni az elvonási tünetek is. Ezek szerint – ha ennek lehet hinni – akkor három hét szenvedés garantált. No de sebaj. A leszokásért szenvedni kell… akárcsak a rászokásért. Az sem egyik napról a másikra ment, hanem hosszú hetek munkája keserves munkája volt anno, akkor miért lenne könnyebb a leszokás? Na de valahogy csak elment ez a nap is.

2012.05.01. Kedd – 120. óra / 5. nap

Már nem fogom mindig írni, hogy reggeli kávé, meg egyebek. Csak akkor, ha az valamiért gondot okozott. De ma nem így volt. A reggel simán ment – eltekintve a vádlijaimat uralma alá hajtó izomláztól. Ez lesz az ötödik napom, és ettől tök jó a kedvem. Időközben a feleségem is a leszokás mellett döntött. De tényleg. Hogy szolidaritásból-e, vagy csak úgy, azt nem tudom. Mikor kérdeztem: „és te miért?”, akkor nem tudott rá választ adni. Neki ez lesz a harmadik napja. De mivel itt (most) nem ő a főszereplő, és én nem is élem át személyesen, közvetlenül az ő tüneteit, így ezt nem is részletezem a jövőben, csak max. megemlítem majd néha pár szóban, hogy bírja. Minden esetre jelenleg nekem tök jó, hogy ő is így döntött. Egyrészt, mert támogatva érzem magam, másrészt mert nem kell, szagoljam a cigijét… ma – bár az előzetes tervekben nem szerepelt a majális – csináltunk pár szendvicset, felpakoltunk pár pokrócot, tollas készletet, kártyát, és öcsémmel, párjával, pár hónapos babájukkal és a feleségemmel kimentünk a Tabánba. Ma ott koncert volt, de mi nyugit akartunk, így a színpadtól jó messze helyezkedtünk el. Leterítettük a két pokrócot és átadtuk magunk a szabadságnak és a napsütésnek. Ittunk sört, kicsit tollasoztunk, ittunk sört, kártyáztunk, ittunk sört, ettünk pár szendvicset, és ittunk sört. Így mára is megvolt az aktív elfoglaltság, hogy ne kelljen unatkozni. A sok sör viszont igencsak megkínzott. Délután már nagyon azt éreztem, hogy hanemkapokegycigitazonnalaszámbaakkormegölökvalakit, de végül se cigit nem szívtam, se vért nem ontottam. Bár piszok nehéz volt, de megálltam… mindkettőt. De így van jól. Azért sem fogom elkerülni a kísértéseket, mert azok elől nem menekülni kell, hanem le kell győzni őket. Bár azért cseppet sem kellemes az az érzés, amikor fojtogat a muszájrágyújtanomegystaubra érzés, de egy kis akaraterővel – inkább sokkal – túl lehet élni. Így aztán ha kissé kínlódva is, de lassacskán ez a nap is eltelt. Amúgy számítottam rá, hogy ha eddig nem, akkor ezután fog kínozni majd. Ahogy a szervezetből kezd ürülni a nikotin, úgy érezhető egyre inkább a fizikai elvonás, és akkor még a pszichikairól nem is beszéltem… jön majd az is. Na akkor lesz még csak igazán nehéz: fejben lefocizni önmagammal, hogy miért is van ez így most, ahogy. A fizikai elvonási tüneteket tapasztalatom szerint sokkal könnyebb kezelni, mint pszichikaiakét. Na de azt majd akkor, ha eljön… szóval kellemes volt a nap. Jó idő volt, jót piknikeltünk, jót söröztünk, jót játszottunk és mindeközben sokat, és jókat nevettünk. Aztán fél hat körül elindultunk haza, megvacsoráztunk, majd a siralmasan szánalmas TV-műsor kínálatból kiválasztottunk egyet a sok szar közül, és TV-t néztünk, míg el nem aludtunk. Persze közben többször is végighallgattam az asszonyt, miszerint rá épp most tört rá a cigizhetnék… de végül ő sem gyújtott rá ma sem…

2012.04.30. Hétfő – 96. óra / 4. nap

Eljött ez a nap is. Az első dolog, ami feltűnt felkelés után, hogy alig bírok lábra állni. Nem szokta a paraszt a szántást – szokták mondani, és ez rám most kimondottan igaz volt. A tegnap még jóleső, aktív mozgás mára egy beszarokafájdalomtólhamegmozdulok érzéssé redukálódott. De sebaj, túl fogom élni ezt is. Amúgy pedig nem tudom, mondtam-e már, de újabban rászoktam a reggelizésre. Nem, ennek semmi köze a leszokáshoz. Refluxom van, és arra kell szedni gyógyszert, amit közvetlenül evés előtt kell bevenni. Ha nem eszik az ember a gyógyszer bevétele után, mintha a kukába dobta volna. Szóval emiatt minden reggel megeszek egy zsemlét közvetlenül felkelés után – még megelőzve a reggeli kávét. Ez miért érdekes? Mert én kb húsz-huszonöt éve nem reggelizem. Az első étkezésem rendszerint az ebéd. Addig már éhgyomorra általában túl vagyok legalább három kávén és vagy 7-8 szál cigin. Éljen az egészség… szóval jött ez a reflux dolog. Ez olyan visszajönagyomorsavésszétmarjagigád dolog, ami általában a nem megfelelő életmód miatt alakul ki, és komoly ellensége a rendszertelen evés, a sok kávé és a cigi. Részben emiatt döntöttem a leszokás mellett. Részben meg azért, mert már majdnem húsz (19) éve szívom ezt a szart, legalább napi egy pakli mennyiségben. Úgy döntöttem hát, egészségesebben fogok ezen túl élni. A napi 8-10 kávét már kb. két hete visszaszorítottam napi 1-2-re. Este már egyáltalán nem iszom kávét… szóval mostanában reggelizem, és ez az eddig nem megszokott reggeli cselekmény jó hatással van a leszokásomra is. Kevésbé hiányzik reggel ez első cigi. A reggel így tehát könnyen elment. A nap további részében igyekeztem kerülni az unatkozós részeket. Sajnos átlagban 2-3 óránként rám jött a dejólenneegycigi érzés, de sikerült leszerelni. Ezen kívül azt hiszem, jól vagyok. Nincsenek fizikai tüneteim így a negyedik napon sem. Ezt azért furcsállom nagyon, mert sokszor próbáltam már leszokni, volt, hogy csak pár napig bírtam, volt, hogy egy hétig is, de mindig sokkal rosszabb volt ennél már az első pár nap is. Fizikai tünetek voltak eddig a szorító mellkas (mintha elefánt ülne rajta), a koncentrálási zavar, a fejfájás, a szédelgés, az állandó idegesség. Ezek nagy része most teljesen elkerült. Lehet, hogy ez tudatalatti, nem tudom. Lehet, függnek a tünetek az elhatározás komolyságától is? Ezt sem tudom. Azt tudom csak, hogy most egészen másképp állok hozzá a leszokáshoz, mint eddig. Eddig mindig felvérteztem magam rágcsálnivalókkal: chips, popcorn, cukorkák, kekszek, csokik, rágó hegyek, stb. Eddig mindig elkerültem azokat a helyzeteket, amikor megkörnyékezhetne a kísértés: sörözés a haverokkal, kávé, dohányos közeg, stb. Ennek köszönhetően állandóan rágcsáltam, ami nem volt jó. A cukorkáktól előbb-utóbb kész volt a gyomrom. A sok chips kicsípte a számat, nyelvemet. Ha abbahagytam az evést, kellett volna a cigi… De most nem. Most minden másképp van, és bár azt hittem, így nehezebb lesz, sokkal könnyebb. A délutánt ismét a parkban töltöttük. Aktív mozgás ezúttal a betonasztalon történő ping-pong volt. Ezt követően még sétáltunk egyet a feleségemmel, beszélgettünk, közben megittam egy dobozos sört, majd fáradtan hazasétáltunk. Egy jó kis vacsora után még kártyáztunk egyet, majd egy kis TV-nézés után azzal a tudattal feküdtem le aludni, hogy ez a nap is füstmentesen telt.

2012.04.29. Vasárnap – 72. óra / 3. nap

Ma reggel már sokkal nyugodtabban ébredtem. Pedig a tegnapi után fel voltam már készülve mindenre. De nem. Simán és könnyedén tudtam meginni a reggeli a kávémat is, bár a cselekvési kényszer mára is megmaradt. Gondolom ez valami tudatalatti figyelemelterelő hadművelet lehet, vagy csak a megszokott mozdulatok hiánya okozza. Fogalmam sincs. Erről sehol nem lehet olvasni. A sok kurva okos fazon csak nyomja a gombot állandóan: „a dohányzás káros” meg, hogy „a leszokás a megoldás” meg a hasonlók. De arról sehol sem írnak, min megy keresztül, aki leszokik. Nemrégiben olvastam erről egy személyes blogot. Valaki ugyanígy, ugyanebben a formában írt a leszokásának folyamatáról, ahogy én most. Tulajdonképpen tőle vettem az ötletet. Nem, nem majmolni akarom. Valóban hasznos dolognak tartom ezt, mert a dohányzásnak, vagyis az arról való leszokásnak ezt az oldalát senki sem mutatja be. Sajnos az a blog egyrészt régi, és nem tudom, meddig lesz még elérhető, másrészt megszakadt még az 1000. óra előtt. Remélem, nem adta fel a leszokást… na de vissza hozzám. Szóval erről sehol nem írnak, akik pedig leszoktak, általában túl büszkék ahhoz, hogy beismerjék: kurva nehéz volt. Inkább vagánykodnak ezzel: „csak letettem, és kész!”. Ezért elhatároztam, én is leírom ez irányú tapasztalataimat, mert nem árt, ha több oldalról is meg lehet ezt is tekinteni. A sok ultraokos doki is elég sok oldalról tudja nekünk megvilágítani, hogy miért kell leszokni. Természetesen szívesen veszek bármilyen tapasztalatot, vagy véleményt. Csak kíméljetek meg a szupermenvagyoknekemnemhiányzottmikorsöröztemahaverokkalakkorsem szindrómától.  Na szóval ott tartottam, hogy folyamatos cselekvési kényszerem volt. Azt már mondták, hogy az ember ilyenkor állandóan zabálna, rágcsálna valamit, így ezt bekalkuláltam, és mivel nem vagyok hajlandó a cigaretta árának kétszeresét is elkölteni az arról való leszokásra, így eldöntöttem, hogy nem, nem fogok zabálni helyette. Ezt tartom is, nem evéssel és nem rágcsálással pótlom a cigit. Lehet emiatt van a cselekvési kényszer. De nem is baj… összejött a család. Kimentünk a szabadba, mert jó idő van. A parkban tollaslabdáztunk. Az aktív mozgás megtette hatását. A számítógép előtt gubbadáshoz szokott testem minden porcikája recsegett, ropogott, nyikorgott, és tiltakozott a megszokottnál szélesebb spektrumú mozdulatok ellen. De ettől eltekintve jó volt. Utána még sétáltunk egy nagyot, majd estére jól kifáradtam. Megérdemelt jutalmamul megittam egy doboz sört. Na ehhez kicsit hiányzott a cigi, de pont ezért tettem. Nem úgy akarok leszokni, hogy mindent elkerülök, ami dohányzási ingert válthat ki, mert előbb-utóbb ezek az ingerek úgyis utolérnek, és ha nem leszek rá felkészülve, le fognak teríteni. Így igen is megittam a söröm… és nem gyújtottam rá ma sem…

Minden az elhatározással kezdődik...

Sokszor játszottam már el a gondolattal: leszokok a cigiről. De valahogy sosem volt elég erős az elhatározás ahhoz, hogy ezt néhány óránál, vagy esetleg néhány napnál tovább ki is bírjam. Sokszor előfordult már, hogy úgy feküdtem le este, hogy holnaptól nem gyújtok rá… aztán reggel, mikor felkeltem – emlékezvén esti fogadalmamra – kimentem a konyhára, öntöttem magamnak egy kávét, majd rágyújtottam azzal a megnyugtató gondolattal, hogy most biztosan sikerült volna, de miért pont ma? Majd holnaptól…

És ez így megy pár napig, majd azt mondom: ó, most olyan sok a gond, a stressz, meg a feszültség, most nem fog menni, mert a cigi legalább megnyugtat. Majd valamikor, ha rendezettebb lesz a környezet, az élet…

A leszokásról készült naplót később kezdtem el publikálni, mint ahogyan az valóban íródni kezdett volna. Az ok nem az volt, hogy nem voltam biztos magamban, és mert ciki lett volna pár nap után abbahagyni, mert most egészen biztos vagyok benne, hogy leszokok végleg. A valódi ok a késleltetett publikálásra az volt, hogy nem igazán tudtam még az elején, hogy pontosan milyen szálon és milyen formában is akarom csinálni. Azt sejtettem, hogy csak leszokás napi tapasztalt érzéseitől pár nap után dög unalmas lesz a napló, így gondolkodtam, hogy is legyen. Végül arra jutottam, hogy bár jelen napló a leszokásomnak állít emléket, de közben gondoltam megosztom a gondolataimat, tapasztalataimat akár saját (jelen és korábbi), akár számtalan ismerősöm korábbi (sikeres és sikertelen) próbálkozásairól. Arra gondoltam, esetleg amit itt majd le fogok írni talán erőt, lendületet ad a kezdő lépések megtételéhez, vagy netalántán további erőt, kitartást ad a már leszokóban lévőknek. Lesznek vélemények, ötletek a folytatásban… és bizony lesznek erős kijelentések is, melyek elsőre esetleg sérthetik a dohányosokat, de biztosíthatok mindenkit, hogy nem a gyalázás a cél, és igyekszem mindig megindokolni majd a hangvételt, vagy az erős kijelentést, hiszen én magam is hosszú évekig büdös bagós voltam, hogy engedhetném meg magamnak azt a luxust, hogy úgy beszéljek a dohányzókról, mintha én magam sosem tartoztam volna közéjük. A napló szerkezete mindvégig megmarad majd: a címben dátum, nap, az órák száma / napok száma lesz majd. Később esetleg, majd lesznek alcímek is, de napi bejegyzésekben nem feltétlenül csak arról lesz szó, hogy hogyan bírtam azt a napot cigi nélkül, hiszen az majd egy idő után már egyáltalán nem fog hiányozni, és akkor majd miről írnék? Szóval lesz sok okoskodás, és lesznek tények, tévhitek, tapasztalatok, és lesznek figyelmeztetések is, mire érdemes vigyázni. Nem kívánom a blogot tematikusan szétbontani. Nem lesznek sokat mondó címmel rendelkező fejezetek, azok alatt alfejezetek. Ez nem egy könyv, hanem egy napló. Folyamatos lesz, akit érdekel, és aki komolyan fontolgatja a leszokás gondolatát, az lapozzon vissza, és kezdje elölről, ha akarja. Ha nem, hát nem…

2012.04.26. Csütörtök – 0. óra / 0. nap

Tegnap írtam: "...És ez így megy pár napig, majd azt mondom: ó, most olyan sok a gond, a stressz, meg a feszültség, most nem fog menni, mert a cigi legalább megnyugtat. Majd valamikor, ha rendezettebb lesz a környezet, az élet…" De mivel mi most a XXI. Század Magyarországán élünk, tehát vajmi kevés az esély a rendezett, nyugodt, gondtalan, stressztől mentes életre, így ma délután négy óra körül megszületett az elhatározás: - ez volt az utolsó cigi, amit elszívtam! – és ezzel elhajítottam a kezemben lévő csikket…

2012.04.28. Szombat – 48. óra / 2. nap

Reggel… ébredés… mikor kinyitottam a szemem, és nagyjából magamhoz tértem – ez azt jelenti, hogy homályosan láttam, és fogalmam sem volt, melyik nemhez tartozom – fura érzésem volt. Konkrétan olyan érzés volt, mintha Dumbó ücsörögne a szegycsontomon. Nehezen kaptam levegőt. A cigi… az az átkozott cigi. De erős leszek, mint a Terminátor. Nagy-nagy nehézségek árán kibotorkáltam a konyhába. Csináltam egy kávét… na ezt most tényleg nem kellett volna. A második reggel teljesen meghazudtolta az elsőt. Most falkaparós volt, és nem sok hiányzott, hogy rágyújtsak. De nem tettem. A nap többi része nagyjából a reggeli idill jegyében telt. Egész nap idegbeteg voltam. Kb. egyetlen rossz pillantás felém elég volt ahhoz, hogy kivégzőosztag elé állítsak bárkit. Szegény feleségem… ma mindenért ő volt a hibás… közben meg folyamatosan cselekvési kényszerem van. Mindegy mit, csak csinálni kell valamit. Menjünk sétálni, menjünk sportolni, menjünk szexelni, menjünk akármit csinálni… vagy együnk valamit, vagy, vagy, vagy… szóval ez a nap pokoli volt, de valahogy csak eltelt, és végezetül ma sem gyújtottam rá. És nem öltem meg senkit. Na ezt fel is írom a jócselekedeteim közé…